Világéletemben nagyrabecsültem a gyûjtôket. Azokat, akik képesek lemondani földi hívságokról, az élet mások számára élvezetet nyújtó apróbb örömeirôl csak azért, hogy megszerezzenek valamit. Valamit, egy tárgyat, egy szobrot vagy egy festményt, hogy nap mint nap csodálhassák, ha munkájukból hazatérve találkoznak vele. Egy vérbeli gyûjtô nemrég egy társaságban azt mondta nekem, hogy a gyûjtés nem más, mint egyfajta soha véget nem érô vadászszenvedély. A felfedezés, a megszerzés, majd késôbb az eladás vagy a csere öröme. Bizonyára így lehet, mert máskülönben nehezen lenne magyarázható, mi indítja a gyûjtôket arra, hogy – esetleg óriási anyagi áldozatok árán – megszerezzenek maguknak olyasmit, amiért mások vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben érdeklôdnek.  Az igazi gyûjtô mindig arra gondol,  hogy amit nagy fáradsággal és áldozatok árán összegyûjtött, az soha többé szét ne szóródjék. Generációk vigyék tovább a családban,  és majd egyszer, valamikor a kollekció egy nyilvános gyûjtemény része legyen. Hogy csak egy példát említsek, a washingtoni National Gallery of Art akármelyik termében is sétálunk, szinte mindegyik kép alatt olvasható egy kis réztáblán, hogy a festmény kinek az adománya, mely gyûjteménybôl is származik. Amikor sok-sok évszázaddal ezelôtt a fejedelmi udvarok a mûvészetek iránt kezdtek érdeklôdni, a legnagyobb és leghíresebb nevekre vetették rá magukat. Ezeknek a gazdag embereknek a képtáraiban csak úgy hemzsegtek a Leonardók, Raffaellók vagy Rembrandtok. A jól hangzó neveket keresték, ismeretlenebbek kvalitásaival nem sokat törôdtek. Pedig az igazi gyûjtés értelme a ráérzés a minôségre. A kvalitás pedig nemcsak a régebbi korokat jellemzi, hanem a kortárs mûvészetet is. Gyönyörû példák és csodás sikerek igazolják azokat az úttörôknek is mondható embereket, akik elsôként kezdték saját koruk alkotásait gyûjteni. Hirtelenjében csak a Van Gogh által is megfestett Tanguy papa jut az eszembe, aki festéket adott el az impresszionista mûvészeknek, és „hagyta”,  hogy azok képeikkel fizessenek a tubusokért,  ha nem volt pénzük. Az impresszionisták korai gyûjtôi egyébként néhány évtized alatt nemcsak megsokszorozták befektetésük értékét,  de a mûvekért adott pénzzel azt is lehetôvé tették, hogy ezek a tehetséges mûvészek tovább dolgozhassanak, és újabb remekmûveket hozzanak létre. A kortársak gyûjtésének ez is az értelme, a mecenatúra lényege éppen ez.

A Magyar Telekom csoport tíz évvel ezelôtt írt ki pályázatot kortárs képzômûvészek számára, s akkor 63 mûalkotást vásárolt meg, ez lett a cégcsoport formálódó gyûjteményének magja. Mára ugyan a gyûjteményépítés háttérbe szorult vállalatunknál, de továbbra is igen aktívan támogatjuk a magyar kortárs képzômûvészetet. Elég, ha csak a „JövôKép”  címû kiállítássorozatot említem, 144 kortárs festmény szerepelt a tárlaton, ezek egy részét cégünk megvásárolta. A tárlatot kilenc vidéki városban mutattuk be, s a kiállítás kapcsán érintett városok is gazdagodtak egy-egy festménnyel.  

Azt gondolom, hogy a kortárs magyar képzômûvészet támogatása mindenkinek kötelessége,  aki kicsit is fogékony a kultúra iránt.  Ezért is tölt el örömmel, hogy a magyar mûvészeket olyan külföldi gyûjtôk is felfedezik,  akik korábban csak érintôlegesen vagy egyáltalán nem kötôdtek Magyarországhoz. Kívánom, hogy folytassák gyûjtôi tevékenységüket, ezzel is példát mutatva a hazai közönségnek, hogy vásárlásaikkal érdemes támogatni saját koruk képzômûvészeit.