Bárki megmondhatja, aki töltött már ki kérdőívet (pláne tesztet!), hogy ha addig nem élt is benne élénk érdeklődés a feltett kérdések iránt, maga a feladat és a kitöltésre szánt energia végül csak-csak kíváncsivá teszi, mi sül ki az egészből. Milyen vagyok? Milyen helyzetben vagyok a többiekhez képest? Vagy esetünkben: milyen vagyok a gyűjteményem tükrében? Benne vagyok-e a fősodorban, esetleg éppen hogy tudom-e járni a magam által választott külön utat? Megerősíti-e választásaimat a többiek véleménye, vagy éppen annak örülhetek, hogy különbözöm tőlük? Noha a kérdőívek összesítése során körvonalazódott egyfajta kép a hazai gyűjtőtársadalomról, preferenciáikról, indíttatásukról, azért a nehézségek felsorolásától sem lehet eltekinteni, annál is inkább, mert meg kell indokolnom, miért maradt vázlatszerű ez a tabló.

A fő ok természetesen az, hogy a kérdőívek kiküldésekor fel sem merülhetett a teljesség igénye. Szempont volt ugyan a minél mélyebb merítés, de nyilván maradtak ki olyan jelentős gyűjtők, akikkel nem sikerült felvenni a kapcsolatot, és olyanok is, akik nem akartak gyűjteményükről még ilyen áttételes formában sem nyilatkozni. A válaszolók pedig sok esetben aggályosnak éreztek bizonyos kérdéseket, főleg a „Kit tart ön az elmúlt egy, illetve öt év legjelentősebb kortárs művészének?” kérdésnél nem tartották etikusnak vagy "illendőnek" többen a válaszadást, és a művészeiknek elkötelezett gyűjtők, főleg galériás gyűjtők szempontjai teljességgel érthetők ebben az esetben – viszont lehetetlenné teszik a végeredmény "kihirdetését". Úgyhogy sajnos nincs győztes a leginkább szeretett, és a leginkább vásárolt művészek versenyében!

Vannak viszont kategóriák – amelyeket hangsúlyozottan nem érték szerint, hanem gyűjtői mentalitás szerint lehetett kialakítani:
Ha ugyanis több száz műtárgy szerepel egy gyűjteményben, és a legértékesebb műtárgyak kategóriában szinte már múzeumba való (vagy némely esetben letétként ott elhelyezett) alkotásokat sorol fel a válaszadó, akkor már a közjót is figyelembe vevő, szabályosan "szerzeményezési" szempontok szerint vásárló gyűjtővel van dolgunk, aki igyekszik korszakos jelentőségű műveket megszerezni, amiket akár a nyilvánosság elé tárt saját "múzeumába", akár közgyűjteménybe szán hosszabb távon.

Ennek ellenpontja a teljesen személyes élmények alapján válogató gyűjtő, aki minden egyes műtárgyát szinte saját, különbejáratú szentképként tiszteli és szereti, nála az érzelmi viszonyulás minden másnál meghatározóbb. Vannak olyan névsorok a kérdőíveken, amelyek szinte biztossá teszik egy ilyen gyűjtői kör létét – ezekben a névsorokban szerepel általában Kárpáti Tamás, majd a fiatalabbak közül Gaál József neve – többek között. Gaál József, illetve Bukta Imre és feLugossy Laca művészete egyébként egyfajta átjárást biztosít az egymást is át-átfedő kategóriák között, nevük elég sok válaszadónál szerepel. Csoportokat lehet alkotni egyébként az alapján is, hogy a gyűjtők mely hányada vásárol galérián keresztül és természetesen az is többnyire meghatározható, hogy melyik gyűjtő melyik galéria érdekkörébe tartozik, vagy éppen melyik galériával való kapcsolat volt meghatározó a gyűjtés indulásakor. Minimum dobogós lenne a Várfok Galéria e tekintetben, már csak a hazai viszonyok közt nagy múltja (17 év) miatt is.

Visszatérve a kategóriákhoz, feltűnik egy olyan csoport is, amelyet korosztályi alapon lehet meghatározni – vannak névsorok, amelyekben 40-45 év feletti művész nem vagy csak elvétve szerepel – itt nyilvánvalóan a saját nemzedékük problémáira fogékony fiatalabb gyűjtőgeneráció megjelenését értük tetten.

Ki kell térnünk egy nagyon fontos kérdésre, amelyet Mélyi József vetett fel nemrégiben, és ez a kortárs művészeti kánon hiánya. Mert hiába maradt sok kérdőív esetében kitöltetlen a már említett "Kit tart ön az elmúlt egy-öt év legmeghatározóbb kortárs művészének?" rubrika, a válaszként megadott nevek között olyan nagy a szórás, hogy felelőtlenség lenne bárkit kiemelni. Egyébként a felsorolt nevek között csak néha, mutatóba akad egy-egy olyan név, ami mondjuk az elméleti művészetszeretet (vagyis a művészettörténészek) által fel ugyan nem állított, de talán sejthető kánonnal átfedésben van: ilyen Szentjóby Tamás neve az egyik kérdőíven. Ennek oka nyilván a gyűjtő és a történész szemlélete közötti különbségben keresendő, és a gyűjtés magyarországi hagyományaiban: a magyar gyűjteményekben túlnyomórészt még mindig a hagyományos műfajok uralkodnak, bár érzékelhető egyfajta lassú elmozdulás a "technikai sokszorosíthatóság korának művészete" felé.

Meglepő tény – prekoncepciónknak teljességgel ellentmondó – ugyanakkor, hogy a gyűjtemények nagy részében szerepelnek külföldi alkotások is, és nem csak külföldön élő magyar származású művészeké, de valóságos nagyágyúké is, vagy olyan, a nemzetközi színtéren már megjelent fiatal alkotóké, mint például a román Dumitriu Gorzóé. Mindenesetre a nagy gyűjteményszakértő, Mravik László szavaival "A modern időkben mindig a műgyűjtő ismerte fel elsőként a géniuszt" – kívánunk tehát további lelkesedést és energiát a műgyűjtőknek éppúgy, mint az egyszerű kiállítás- vagy műterem-látogatóknak, hátha nekik is megadatik ez a "felismerés"…

Topor Tünde
művészettörténész, az Artmagazin főszerkesztője